Mit taníthatnak az éghajlatváltozásról a 10 000 évvel ezelőtti pásztorok? + test

Tartalom

• Nem ez az első éghajlati sokk
• Négy lelőhely Jordániában
• Szárazabb, melegebb évek egy hideg időszak után
• Miért nem volt elég az ősi DNS
• Fehérjék olvasása gének helyett
• Mit árul el egy állomány
• Elsőként a kutatásban
• Összefoglalás
• Öt kérdés: lakik benned kőkorszaki pásztor? (teszt)

⇑Nem ez az első éghajlati sokk

A gyors éghajlatváltozás korunk egyik legsürgetőbb kérdése, többek között azért, mert súlyosan érinti az élelmiszer-termelést világszerte. Az ember azonban nem először kényszerül alkalmazkodni a változó környezethez. A múltban is meg kellett birkóznia a melegebb időjárással és a csökkenő vízkészletekkel.

Ezért tekintenek a kutatók vissza az időben. Ha megtudjuk, hogyan reagáltak a korábbi közösségek az ilyen körülményekre, az betekintést nyújt abba, hogyan alkalmazkodhatunk ma a változó éghajlathoz. Ez volt az ICARHUS mögötti gondolat, amelyet a Marie Skłodowska-Curie Actions (MSCA) program finanszírozott. A csapat a paleoproteomikát, egy új molekuláris technikát használta, hogy fényt derítsen a Levante pásztorkodási gyakorlatára több mint 10 000 évvel ezelőttről.

⇑Négy lelőhely Jordániában

A neolitikum a földművelés és az állatok háziasításának kora volt, két fejlemény, amely az állandó emberi települések kialakulásához vezetett. Hogy megértsék az emberi történelem e fontos pillanatait, a kutatók a régészeti lelőhelyeken talált tárgyi emlékekre támaszkodnak.

Az ICARHUS négy ilyen jordániai lelőhelyre összpontosított, és 14 000 és 8 000 évvel ezelőtti pásztortársadalmak maradványait vizsgálta. Ez a széles időtartomány a háziasítás legkorábbi szakaszától egy évezredekkel későbbi, sokkal fejlettebb szakaszig terjed. Ennek köszönhetően képet ad arról, hogyan fejlődtek az állattartási gyakorlatok az idők során.

⇑Szárazabb, melegebb évek egy hideg időszak után

A lelőhelyeknek van egy másik előnyük is. Átfogják azokat a szárazabb, melegebb éveket, amelyek a fiatalabb driász, az északi féltekén bekövetkezett hirtelen lehűlés után jöttek. Ezért jó terepet jelentenek annak tanulmányozására, hogyan nézett szembe az őskori ember az éghajlatváltozással.

Louise Le Meillour, az MSCA ösztöndíjasa így magyarázza, miért fontos ez a háttér: „Keveset tudunk arról, hogyan alkalmazkodott konkrétan az ember a múltbeli éghajlati változásokhoz. Ha többet megtudunk arról, hol telepedtek le a népességek, és hogyan használták ki a környezetüket, azzal segíthetünk a mai közösségeknek, amelyek a hőmérséklet-emelkedéssel, a csökkenő vízkészletekkel és a világszerte tapasztalt gyors éghajlatváltozással küzdenek.”

⇑Miért nem volt elég az ősi DNS

A régészeti leletek, például a háziasított állatok csontjai sokat taníthatnak nekünk az őskori társadalmak biológiai és kulturális történetéről. A Levante száraz éghajlata azonban kevés maradványt hagyott hátra.

Ráadásul más fejlett elemzési eszközök, köztük az ősi DNS-technológiák sem hatékonyak ott. A csapatnak más megközelítésre volt szüksége.

⇑Fehérjék olvasása gének helyett

Ez a megközelítés a paleoproteomika volt. A módszer meglepően sokféle tárgyon maradt fehérjeszekvenciákat elemez, például:

• fogkövön,
• tojáshéjon,
• bőrön,
• csontvázmaradványokon.

Le Meillour leírja, mire használta a csapat: „Az ICARHUS keretében a paleoproteomika segítségével olyan adatokat nyertünk a gazellákról, amelyekről biológiailag keveset tudunk, valamint az éghajlatváltozásnak kitett népességek életkor és nem szerinti kecske- és juhállomány-kezelési stratégiáiról” – magyarázza.

⇑Mit árul el egy állomány

Az ember fajra, korra és nemre vonatkozó válogatását közvetlenül befolyásolja az éghajlat. Ez azt jelenti, hogy a kecskék és juhok maradványai szinte úgy működnek, mint a pásztorok egykori döntéseinek feljegyzése. Két példa mutatja, hogyan kell olvasni:

• ha az aszály miatt kevés a takarmány és a víz, a pásztorok előnyben részesíthették a fiatal, termékeny nőstényeket;
• ha a maradványok széles korosztályokra és hímek és nőstények jelenlétére utalnak, az állomány valószínűleg nagyobb volt, az erőforrások pedig bőségesebbek.

⇑Elsőként a kutatásban

Az ICARHUS az első projekt, amely a juh- és kecskemaradványok nemének meghatározásával próbálja megérteni a korai pásztorkodási stratégiákat. A mai emberhez hasonlóan az őskori közösségek is éghajlattal összefüggő kihívásokkal szembesültek.

Azzal, hogy a kutatók tanulmányozzák, hogyan kezelték állományaikat az ökológiai korlátok közepette, jobban megérthetik, milyen lehetőségeink vannak egy gyorsan melegedő világban. Az öreg csontok és a fogkő így a ma is hasznos tudás forrásává válnak.

⇑Összefoglalás

Évezredekkel ezelőtt a Levante pásztorai hőséggel és fogyó vízkészletekkel küzdöttek, döntéseik pedig nyomot hagytak az állati maradványokban. Az ICARHUS projekt a paleoproteomika segítségével olvassa ki ezeket a nyomokat, és ez ott is működik, ahol az ősi DNS-technológiák cserben hagynak. A kecskék és juhok kora és neme megmutatja, hogyan igazították az emberek állományaikat a helyi viszonyokhoz – és támpontot ad ahhoz, hogyan gondolkodjunk ma az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásról.

⇑Öt kérdés: lakik benned kőkorszaki pásztor? (teszt)